Játék az élet

Él bennem egy világkép, melyet nagyon egyszerűen le lehet írni egy hétköznapi párhuzammal. Úgy találtam, hogy aki ezt a párhuzamot fejben tartja a hétköznapok történései során, sosem felejti el helyét a világban, és a megfelelő perspektívából képes a dolgokat szemlélni - egy felsőbb rend perspektívájából.

Az életet leginkább egy számítógépes játékhoz tudnám hasonlítani. Te, amikor a számítógép előtt ülsz, és játszol, egy virtuális világban, a „Mátrixban” létező karakterrel azonosítod magad egy időre, mert ennek a karakternek a segítségével tudod megtapasztani a virtuális világot. Te döntöd el, hogy milyen karakterrel akarsz játszani, te döntöd el, milyen játékkal játszol, hogy milyen stílusban játszol. A leglényegesebb, hogy te NEM az a karakter vagy, aki a játékban van, te a számítógép előtt ülsz, a szimuláción kívül, szemlélőként és irányítóként. Ha a karaktered meghal a játékban, attól veled még nem történik semmi; indítasz egy új karaktert, ha akarsz, vagy elkezdesz egy másik játékot játszani, esetleg egy időre hanyagolod az egészet, csak rajtad áll. A karaktered halála után tanulsz a dologból, és néhány próbálkozás után már egész jó vagy a játékban. Könnyebben haladsz, már tudod, mit kell csinálni, és nagyjából tisztában vagy az alapszabályokkal.

Ilyen az élet: te, itt a Földön, egy „játékkarakter” vagy, aki a Mátrixban létezik, éned halhatatlan része pedig egy másik dimenzióban „ül a számítógép előtt”. Ha te meghalsz itt, a játékban, amit életnek hívnak, neki semmi baja nem lesz. Tanul belőle, egy ideig elemzi a karaktere életét, elgondolkodik rajta, mit kéne legközelebb jobban csinálni, majd utána tervez egy újat. Mivel egyfolytában fejlődik, egy idő után egyre bonyolultabb, nehezebben játszható karakterekkel tud játszani, amivel kiterjeszti lehetőségeit a Mátrixon belül. Mindegyik karakter más lesz, mint az előző volt, de a mögötte álló irányító erő, ami tudja, mit akar, és miért játssza az élet nevű játékot, ugyan az marad.

Kérdezhetnéd, miért kell a rossz, miért kell a szenvedés? Te élvezed azt a játékot, amiben legyőzhetetlen és sérthetetlen vagy, mindent meg tudsz csinálni, amit csak akarsz, a legkisebb erőfeszítés nélkül, minden elsőre sikerül és ismered a játék minden titkos szegletét? NEM! Kellenek a korlátok, kell a kihívás, kell a fokozatos fejlődés és a fejlődésre rendelkezésre álló idő korlátoltsága, mert ez teszi érdekessé a dolgokat! Legyen mit felfedezni, legyen mit tanulni; kell az, hogy megdolgozz valamiért, mert akkor érzed magadénak azt, akkor érzel sikerélményt, akkor becsülöd az egészet. Ha nem létezne rossz a világon, nem lenne motiváció a fejlődésre és unalmas lenne az egész élet, ahogy az a játék is unalmas egy idő után, ami túl könnyű.

Eközben még vegyük számításba azt is, hogy mondjuk néha a játékban a karaktered önálló életet él, mert nem reagál arra, amit te a számítógépen keresztül parancsolsz neki. Ez történik, ha a világban az ember nem hallja meg felsőbb énje szavát, hanem az alsóbb elméje, az alsóbbrendű egó irányítja, ami egy önjáró automata - csak a vágyak és ösztönök mozgatják, és nem érdekli semmi más. Képzeld el, milyen az, ha a karaktered teljesen mást csinál a játékban, mint amit te akarsz. Ilyen helyzetben van éned halhatatlan része, mikor az akarata és behatása nem jut el földi karakteréhez. Rosszabb esetben kénytelen lesz egy új játékot indítani, mert nem tudta megvalósítani, amit meg szeretett volna. És ne feledd: ő van olyan helyzetben, hogy az összes eddigi játékkaraktere tapasztalatával rendelkezik, szóval érdemes hallgatni rá.